Az* Al Ferasa arcolvasás ősi művészete *több évezreddel ezelőtt vette kezdetét, azóta fejlődik, tisztul, csiszolódik.
* Lényege: mélyen ránézni valamire és megfejteni a jelentését.*
Amikor megszületünk az arcunk egy genetikai információkra kifeszített fehér vászon. Ahogy a környezetünk és érzelmeink hatnak ránk, úgy működtetjük az arcizm...
*/Kos:/*/ Én vagyok./
/ Van valaki,aki lépést tart velem?/
/ Az elveimért mindent vállalok.Végigcsinálom./
/ Az akaratom szabad.Lehetek vértanú,legmagasabb célom a szellemi szintű megvalósítás./
*/Bika:/*/ Én birtoklom.El kellene engednem?/
/ Felépítem és megerősítem mindazt,ami számomra lényeges./
/ A hit őrzője vagyok.Tánt...
Advent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra, ami biztosan megjött. Télen az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg, nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni, beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és jogosabb birtoklás se, mint szeretnünk azt, ami a miénk, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”; lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet és advent a várakozás megszentelése.Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől – szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását.Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.
" Nevezetes névtelenségben él a rigó, éppen úgy, mint a tücsök, a bölcs vagy a szent, a névtelen jótevő s a magányos művész..."
/Babérligetkönyv: Aranynapok/
Az egyetlen igazi tanulás a lényünkben szunnyadó tudásnak tevékennyé ébresztése.
Az emberalkatban rejlő ős tudás lényegileg mindenkiben azonos, érvénye teljes.Az ős tudás az egyetlen alkalmas alap, ami rajta alapszik: ronthatatlan, ami elgondoláson alapszik, szétmálló.
Az ős tudás végtelenül egyszerű, olyannyira, hogy szavakba nem is foglalható.
Megegyezik vele minden, ami szükséges, nyugodt, szilárd, ellentétben van vele minden, ami csábító, izgága, hemzsegő.
Tíz hadsereg, száz pénzesláda, ezer okirat védettje elpusztul, amit az ősi tudás birtokosai minden segítség nélkül létrehoznak, megmarad.
Aki a lényében rejlő ős tudást önmaga számára meghódította, mindent elért, ami emberileg elérhető, az élet és halál csak felületesen sebezheti, lényegében sérthetetlen és teljes...
/...Legyen előtted mindig út,/
/ fújjon hátad mögül a szél,/
/ melegen süsse arcodat a Nap,/
/ az eső puhán essen földjeidre,/
/ s amíg újra találkozunk,/
/ hordozzon tenyerén az Isten.../...
"Nemcsak azért vagyunk manapság kimerültek, mert sokat robotolunk, hanem mert olyasmit csinálunk, amit nem szeretünk, és olyan légkörben élünk, amelyben nincs szeretet. Ha valamit szeretettel teszünk, észre sem vesszük, milyen teljesítményre vagyunk képesek. A szeretet mérhetetlenül sok energiát ad. Fáradhatatlanná teszi az embert, feltölti erővel." *(Müller Péter: Szeretetköny...
Szepes Mária – Kértem Istent ...
„Kértem Istent, vegye el a gőgömet, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta, nem az Ő dolga, hogy elvegye: az én dolgom, hogy feladjam.
Kértem Istent, tegye egészségessé béna gyermekemet, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: A lelke egészséges, a többi ideiglenes.
Kértem Istent, adjon nekem türelmet, és Isten azt felelte: Nem.
Azt...
Aki elindult már az önismereti úton, az nem csodálkozik azon a megállapításon,hogy az ember személyisége „rész-személyekből” áll, és elfogadta már azt a gondolatot is, hogy az ember útja a teljesség, az egység felé vezet. Az emberi léleknek az a célja, hogy visszatérjen az Egészbe, a Teljességbe, ahonnan valaha száműzték. Azt azonban, ahol most vagyunk, - az anyagi világban, ...
Először sírsz. Azután átkozódsz. Aztán imádkozol. Aztán megfeszíted Körömszakadtig maradék-erőd. Akarsz, egetostromló akarattal – S a lehetetlenség konok falán Zúzod véresre koponyád. Azután elalélsz. S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. Utoljára is tompa kábulattal, Szótalanul, gondolattalanul Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: A bűn, a betegség, a nyomorúság, A mindennapi szörnyű szürkeség Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég, Mely nem tárult ki átokra, imára, Erő, akarat, kétségbeesés, Bűnbánat – hasztalanul ostromolták. Akkor megnyílik magától az ég, S egy pici csillag sétál szembe véled, S olyan közel jön, szépen mosolyogva, Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar, Akkor – magától – minden elcsitul, Akkor – magától – éled a remény. Álomfáidnak minden aranyágán Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.
zavakba nem is foglalható.
